30y - Szentimentálé

2020.11.26.    

2020.04.17.    

2020.03.15.    

2020.03.10.     die fenster gehen auf die strasse

2020.01.10.    

2020.01.08.   

2020.01.03.    

2019.11.25.     ketten

2019.11.03.     a nemzedék nélküli ember

2019.08.29.    

2019.08.28.    

2019.08.26.    

2018.11.   

2018.10.   

2018.05.   

2018.05.     másik vilag

2018.02.     most ez van a fejemben

2018.02.    

2017.08.    

2017.08.    

2017.08.    

2017.05.04.    

2017."január".    

2017.03.14.    

2014.05.22.    

2014.04.09.    

2014.03.27.     először elképzelem. és onnan van. nem az, hogy akkor, ha már megcsináltam. hanem ahogy elképzeltem. de megcsinálom ettől még. mert a képzelgő seggenülést nem nagyon bírom.

2013.július.     . szabad, hallod, szabad .

2013.05.04.     . képes .

2013.04.13.    .. ő még nem .. jolana .. leltár ..

2013.04.08.     . bezzeg .

   

2013.04.02.     . gép .

2013.04.01.     . festek .

2013.03.30.     . semmi .

2012.12.14.     . olvasásra, ha kedvet éreztek .

2012.05.25.     . kacat .

2012.04.11.     amikor előkerül egy szöveg első vázlata. hogy még nem gépbe, hanem papíron. nem kézirat, mert az már gépbe, hanem a nehogy elfelejtsem, gyorsan ölben írva, gitáron bal kézzel közben hozod a harmóniákat, minden fogásnál az ujjbegyet odaütve, hogy valami szóljon. a tempó meglegyen. és amikor idáig elérek a szövegben, akkor félreteszem már nyugodtan. hogy megvan. ha másnap begépelem, már tudom újraírni, evidensen cserélem a sorokat, javítok, mintha csak mechanikusan másolnék. és képernyőről eljátszom a végén. ahogyan x-et ellenőrzöl, úgy. majdnem feleslegesen. mert úgyis tudom, hogy megvan. hogy kijött. hogy megtörtént.

2012.04.06.   a real és a líra nagy találkozása;

bármi is legyen.
nekem mindenem
tebenned lakik.
bennem senki nem.

2011.12.14.    nem akarom, hogy az ő útja, tudod. hogy megszületik, aztán hordozom körbe, aztán eldobom, ha senki nem figyel. ő meg érzi a sok szemet, hogy apa vigyázó tekintete csak akkor rajta, ha másoké meg apáén erősen. hogy az apján keresztül nő bele a világba. én meg megszokom a távolságot köztünk. hogy előbb egy lépést, kettőt aztán hármat, és inkább leszek nagybácsi, hogy persze, csináld csak, mondom majd. pénzt adok, és nem mondok nemet. látom, ahogy körülöttem így fogynak el az apák. nem gyávaság, nem állhatatosság, nem ítélet. csak a szívünk szakad bele.
itt ülünk. én a pultnál nem szeretek, mindig kényelmesebbnek érzem az asztalt, főleg, ha nem padok, hanem legalább párnás székek vannak körülötte. a karfásat is marhára szeretem. és te mondod, hogy kösz, jól vagy. hogy köszi, jól vagyok. később meg, ahogy mellettem, és odaborulsz, átölelsz, és mondod, hogy a barátságunk mindennél többet ér. és hogy jól vagy.
hát ne mondd. éppen nekem ne mondd, hogy jól vagy, bazmeg, vagy ismételgesd tőlem, de ne sajnáltasd magad, ne keseregjél, bor van, nem száradt ki a kurva dugója. a szerelmet sutba dobtad, a lányodat kitagadtad, akkor mit beszélsz barátságról. persze, hogy az már rég ment a levesbe. mindent kibaszkodsz, mielőtt azt a kettőt egyáltalán távolodni látod. hát ne kérd rajtam számon a kurva barátságot. nincsen, megmondtam, nincsen. senkinek se vagyok a barátja.
sose akartam más lenni. azt tudom most már. mint a lányom apja. éppen ennek a lánynak. hogy gyámolítom, amikor szomorú, hogy mellé állok, ha bátor vagy magányos, hogy teleszórjuk élettel a kertet, ha itt az ideje a nevetésnek. hogy figyelem, ahogy jár, mosolyog. hogy a képzeletem egybeesik az ő valóságával.
és folyton zeng ez az egyhúrú citera. dehogy. a boldogság nem öröm. a kettő nem esik egybe. mondom, nem ugyanaz a kettő. de nem a keserűség beszél belőlem. nem vagyok az. csak jegyezd meg, ilyen egyszerűen, ahogy mondom: az apa nem kertész, a gyerek nem virág, az anya nem napocska. de azért elkaplak, ha rárepülsz bármire a kertben.
az indulataidon nem tudsz uralkodni. máskor meg csak fojtod, fojtod, nem szólsz. elzárod, elhallgatod, magad elől is, mintha nem volna benned a nagy fortyogás. és akkor attól. na, nem akarom cizellálni itt neked, hiszen a barátom vagy, na, jó, a kollégám, munkatársam, beszélő viszonyban vagyunk, beszélünk, nem? ezért a magas vérnyomás. ezt mondja a nő – meglehetősen férfias nő, nehogy elkezdj képzelődni, a tanult mintázataidból meg mindjárt felépítesz egy irodai szexet: szűk szoknya (térd fölötti, felsliccelt), harisnya (csipkével – esetleg combfix, vagy ami még inkább, harisnyatartóra is gondoltál, látszik a szemeden) mélyen dekoltált blúz (anyaga: titkárnőselyem), melltartó (színben egyáltalában nem harmonizáló, push-up, csipkepánt. egyedül a szilikonpánt ábrándítana ki. én azt kívánom, bár eszedbe jutna most az, mert akkor tudnál arra figyelni, amit mondok, és nem azzal a jelenettel foglalatoskodnál, amelyik a fejedben zajlik, amelyik nincs is.) és legyen rövid a haj, vagy legyen hátrafogva, mert neked ez a rendezettség a zsánered, a szemüveg letolva kicsit az orron, mögötte rád néz ez a nő, olyan visszavonható, semmisnek tekinthető kihívással. ha lesz valami, te akartad, koma, ha meg nem, akkor rád se nézett. na, ezen vacillálsz. most, hogy én tök mást mondok. azt mondom, hogy mi volt a szituáció tegnap, a valóságban, hogyan beszélgetett egy férfi meg egy nő. és bele is bújtam a bőrükbe kicsit, hogy a számodra érzékelhető közelségbe hozzam, hogyan is történt. hogy neked tapintható legyen. hogy tanulj belőle. de nem, bazmeg, de nem. neked a saját szarodat kell körbeszaglásznod, ahelyett, hogy figyelnél, tanulnál, fejlődnél. tudod, nem látszol ilyenkor barátnak.
te se mondtad, amit gondoltál. én se mondtam, amit gondoltam. úgyhogy tudom hova mesélni a történetet (erre a ki nem mondásokkal teleírt, üres lapra). a nőre meg csak néz a férfi. (férfi: nem kisportolt alkat, de puhánynak nem mondanám. nem megereszkedett. középkorú. kopaszodik. ez a sármja. a férfiság feltételezése. az átlagosnál nagyobb orral. a férfiság feltételezése. enyhe borosta, nem szándékolt divat és nem elhanyagoltság. borostából a legjobb.) te oktatsz ki, bazmeg, buzi vagy? neked bajod van azzal, hogy elgondolom azt a kurvát egy kurvának, te meg mindjárt itt előttem seggbe rakod ezt a köcsögöt? hogy azt hallgassam, hogy néz ki egy férfi? kit érdekel, hogy néz ki. ezt úgy kellett volna mesélni, hogy egy férfi meg egy nő beszélgettek. semmi extra, nem volt jó csaj. és ezzel el van intézve. új téma, meglátunk egy jó csajt mindjárt, aztán arról dumálunk, aztán egy autót, és arról, aztán valami kajaszagba úgyis belefutunk, és arról dumálunk, ki mit szeret, meg hogy hova menjünk esetleg. pénzed van?
azt hiszed, buzi vagyok. és most ezen töröd a kurva fejed. mégis erősebb a homofób faszság a fejedben, mint a női labdacsok. akkor meg szerintem az vagy. mi, mi? tudod te, mi. csak így takargatod. pontosan akarom elmondani, mi volt. azért írom le a faszkalapot. hogy magad elé tudd képzelni, hogy magad előtt lásd az egészet: feketén-fehéren, úgy, ahogyan volt.
és a férfi azt mondja, most jött az orvostól. mit mondott, azt kérdezi a nő. izgatottnak egyáltalán nem látszott. hogy a vérnyomásom szanaszét van. na, nem így mondta, hanem úgy, ahogy az orvosok szokták. 160/90-et mért. az magas. az magas, bólogatott a nő. de a baj nem ez. nem? kapta fel a fejét a nő, mert azért azt hitte, ezzel a magas vérnyomás üggyel befejezték a férfi belsejének kifordítását. hanem az, hogy tavaly alacsony volt. a hullának van ilyen, azt mondták, vagy legalább ájultan kellett volna feküdnöm. ez az összevisszaság a baj. és az, hogy nem tudják, hogyan reagálok majd a gyógyszerekre. hogy be kéne feküdnöm néhány napra. hogy teszteljenek, tudod, felügyelet mellett. hogy beállítsák, tudod, a szintet.
nem érted, mi a tanulság, ugye?
most baromira nem értem, ezt nekem miért mesélted el. hogy mire volt ez jó. nekem senkim a fickó. ha elájul, akkor elájul. az ő dolga. ott se vagyok, ahol ő összerogy. szóval észre se fogom venni. megtudni se fogom: nem ír róla az újság, nem mondják a hírekben. nem hozzák a tévében. pláne itt nem, ahol ülünk, mert itt sport meg vicces filmek az ajtó fölé húzott plazmán. egyszerűen sehogyan se értem, neked minek kellett egyáltalán ezt végighallgatni. ott ezt a történetet, tegnap. aztán meg megjegyezni. aztán meg elmondani. és ezért cseszegettél, hogy nem figyelek. mi a szarra figyeljek ebben, bazmeg, azt mondd meg nekem, mire? a nő nem nő, a férfi meg beteges. hát kurvára nem akarnék ilyen ismerősöket. mondom, nincsenek is ilyenek, legfeljebb rokonok, de én biztosan nem választok ilyeneket. tudom, hogy azt gondolja, hogy minek meséltem el neki ezt a szart. de látod, az arcán megpattant erek, megpirosodva, én meg szemüveggel, falfehéren. nem érti, hogy amikor a férfira néztem, és a baját hallgattam, arra gondoltam: mi ketten, én és te, szóval ez itt, akivel annyi évet töltöttünk együtt, hogy mi vagyunk ketten az az egy fickó. hogy ő felrobban majd, mert nem bírják az erei a nyomást, én meg ájultan esek össze a járdán, ahogy együtt megyünk, és mondunk egymásnak jókat. hogy mi vagyunk a fickó vérnyomása. mi ketten. hogy ez a történet nem a fickóról szólt, pláne nem szólt a nőről, kivételesen nem. ez rólunk szólt, mirólunk, akik találkozunk néhanap – mert azt hihetted, sokat találkozunk, hogy sülve-főve, pedig dehogy, az régen volt, annak a sokasága tölti ki ma a kihagyott heteket, hónapokat. szóval a két gyerekkori barát nem is két ember, hanem egy. nem is ember, hanem annak valami baljós tulajdonsága. persze, apák mind a ketten, hazamennek, beledőlnek a család szeretetébe, hisznek az életben: a másokéban, azokéban, akik nekik fontosak. de a magukéban aligha. hogy értsd: nem értük élnek, de azért.
ezért nem akar ájultan esni össze az egyik, és ezért nem volna jó, ha felrobbanna a másik. na, hülyegyerek, erre volt jó a történet. ezt gondolja, aki meséli, a másik meg, hogy legfeljebb azért robban fel egyszer, mert ekkora hülye a legjobb barátja.

2011.12.02.    

2011.11.09.   hogy egyszerre jó. hogy az előbb még semmi. a hosszan tartó semmi. a fájdalom hiányaként elgondolt létezés – a boldogság, vágná rá minden bölcsész. ha kicsit is északra figyelt. ami most megvan: a jó. hogy szétárad, szétszalad, anélkül, hogy tettél volna érte. és nem a hiány árad, hanem a valami – zubogni érzem, tárgynak, anyagnak akarom, hogy szaladjon, és nem az erek falán sodor, hanem mindenfelé, pályák nélküli szertelenség ez. ez van a vidámarcú fejében. azt mondja neki a rendező, hogy így vigyorogjon. hogy ezt vigyorogja. most képváltást képzelj – a vidám arcról a kép a távolból felsejlő alakra fordul. közeledik – legyen homok, amit forgat a szél, a távolság meg az élesség ne essen egybe, na az a lényeg- látod, szakadozott ruhákat csapdos a szél a férfi végtagjaihoz. borostás, látod, amikor a boldog arcúhoz ér. a lovam, azt mondja, a lovam. és a szeme száraz, a hangja rezignált. a vidám meg nem elkomorul, hanem rávágja, ember, ki a faszt érdekel a lovad. és vágás megint, a szomorú lóügyet elhagyjuk, a vidám fickóval tartunk. a szél fúj, a homokot hordja veszettül, ő meg, mint akinek annyi a fölös energiája, kacsázva megy az egyenes úton. távolodik. valakinek csak kellene törődnie a lóval, nem. meg a lovassal. hogy mi van velük. de akkor hogyan röhögünk este a vidámarcúval, azt mondd meg nekem, hogyan. ha előtte a lóval szarakodtunk, meg az öreget támogattuk. akkor a vidámarcú lelép, azt se tudjuk merre, aztán mire megtaláljuk, mi van, ha neki is valami baja esett, mittudomén, ha neki is van lova, aztán annak is annyi. tudja a fasz, mit csinálunk, de az öreget csak nem hagyhatjuk. nem, bazmeg, nem. így kúrta el a napunkat ez a fasz. most mehetünk utána, mert a vidámképűvel nyilván nem tudunk már csak úgy mulatozni. mert a lelkiismeret, a törődés, az odagondolás, amikor itt, az megesz, szétmar, fölemészt. (itt mi vagyunk a világ drámairodalmának nagy párosaihoz hasonló nagy páros, olyan, mint a sam és eric, vagy a rosencrantz és guildenstern, stan és pan, bud spencer és terence hill, hogy csak a legnagyobbakat említsem,thelma és louise, hogy nőket is.)
vágás. így térünk vissza az öreghez. megyünk utána, én meg a haverom. nekünk az a karakterünk, így mondták nekünk itt, hogy csúnyán beszéljünk, indokolatlanul is. mi meg mondjuk az összes csúnya szót, ami eszünkbe jut. meg azt kérték, hogy a szituációba ha beleraknak, akkor rögtönözzünk. csak az eleje meg a vége van meg a jelenetnek, hogy merre fusson. de néha azt is elkanyarítom. inkább én, mint a haverom. hogy miért. mert okosabb vagyok nála, na. sokkal. de elég megböknöm, aztán már mondja is a csúnya szavakat. mondjuk, nekem se esik nehezemre. nem bénítja meg a nyelvemet az intelligenciám, hogy úgy mondjam. a kamera velünk gyalogol, hol az öregre fordul – olyankor hátulról látod, ahogy megy – hol ránk néz, és akkor azt látod, ahogy megyünk az öreg után. (most a képkivágás mindegy.) hé, öreg, hé, mondjuk neki, hogy várjon, segítünk valahogy. ő meg azt, hogy miben is tudnánk, a lovának annyi, vége van. mi meg erre, hogy jólvan, nem kell attól még ennyire nekikeseredni, látja, barátokra lelt, ha nincs ez a lóügy, most nem is beszélünk, hanem elvágtat csak melletünk. ja, és bassza meg, hogy elvágtat, a kurva anyád, h most nem szart volna be a lovad, akkor úgy hagysz ott minket az út szélén, hogy észre sem veszel, a fölvert port nézzük csak meg a lovad ringó picsáját. és egyre jobban húztuk fel magunkat. mert ennek a szontyoli képét bámulni nem ugyanaz, mert ezt nem meggyötörte az élet, hanem ebben a pillanatban elvesztett valamit, ami neki persze megvolt, más el sem veszthette, mert sose volt neki, mégse rinyál. öreg, én sose rinyáltam, hogy megdöglött a lovam. aztán tudd mért, kontrázott rá a csúnyabeszédű haverom, tudod mért, bazmeg. mert sosem volt lovam. neked bezzeg, a kurva életbe, gazdag geci, és az első ütés földre vitte. így kellett rugdosnunk, amíg nem szóltak, hogy ennyi. ez a jelenet eddig tartott. na, fölsegítettük az öreget, azért kapott párat tényleg is, bár próbáltuk visszarántani a lábfejet, és nem csőröztünk a bordák közé. gyakoroltatták velünk előtte. azt mondta az öreg, hogy jó volt azért, eléggé hihető. a ló nem volt valami paripa, az derült ki, amikor odaértünk. kocsi elé volt fogva, rozoga szekér elé inkább, ami a féloldalára dőlt, a ló meg valahogy beakadva ide-oda, marhára úgy nézett ki, mintha a fröccsöntött indián-kovboj csatamezőmön borítottam volna fel a postakocsit, tényleg olyan merev volt az egész, mintha még futna. ilyen féloldalasan is. és majdnem mozdulatlanul. össze kellett szednünk, ami a szekérről elgurult, és még szerintünk használható, hogy jó lesz ez még, komám, ilyeneket mondogattunk egymásnak, nézegettünk-forgattunk tárgyakat, dünnyögtünk, illegettük a fejünket meg kiköptük oldalra, vagy intettünk a másik felé (persze, kurvára nem volt ott a másik, hanem evett vagy ivott valamit félreülve, vagy rágyújtott, de leginkább lófaszt sem csinált), a katonazsákba raktunk ezt-azt. szar dolgokat, ilyen összehordott lomokat, amiket bárhonnan összeszedsz, szóval nem volt valami filmre való egyik tárgy se, meg hasznosnak se mondanám, már ha elképzelem, mi lett volna hasznos a szereplőknek a történetben. ha én lettem volna ott, tényleg én, akkor tudod, mit csináltam volna: hagytam volna a picsába az egész hóbelebancot, és dehogy ástam volna el a lovat, és nem is gyújtok alá a szekérnek. hanem hagyom az egészet. mit szenvedjek olyannal, amiből semmi haszon nincsen.
hogy mi volt még. arról nem tudok most többet mondani. a forgatás tart. a pénzekről azt hallani, hogy kurvára el van már költve minden. és hogy a filmet már forgatják egy ideje. hogy amikor van valamennyi zsé, akkor néhány forgatási nap, aztán van úgy, hogy hónapokig semmi. és volt úgy, hogy egy évig semmi. na, ezalatt elhinni, hogy filmed van, te meg rendező vagy. azt tényleg kurva nehéz.

2011.11.08.   rajzok ezek

2011.05.19.   az ember a kerítésnek dől. vállal. kerítésember. a lábát keresztbe teszi. az egyikre a súlyát rakja. a másikkal meg – azzal fejezi ki magát. amikor megszólal, akkor az a láb indul el. ha izgatott, akkor előre-hátra lendül kicsit, vagy táncoltatja, a cipő orrán egyensúlyoz. vagy a támaszkodó láb vádliján fényesíti a cipőjét, le, föl. vagy toppant. de ha ideges, ha igazán az, akkor ez a láb nem mond semmit, hanem hirtelen keresni kezdi a talajt, mert a másik lábbal történik valami: a térdkalács megráng, meg a combizmok görcsbe, ahogy a rózsát láttam, vagy a szegfűt (a nagyapám mindig díszes neveket aggatott a tehenekre), amikor a legyeket a fara környékéről elijeszteni akarta. ha nem éppen a farkával csapott. ha ott álltam mellette, nem csapkodott a tehén. félt, nehogy elérjen engem. féltett. féltve óvott. vagy félt a nagyapámtól, ha rákezdek a bőgésre, mondjuk, mert a tehén képen törölt, és akkor a nagyapámhoz rohanok, aki meg ne te ne rózsa, ne te ne, szegfű, azt mondja, emelt hangon persze, aztán rávág kettőt az állatra, az meg arrább tolja a farát, told arrább a valogadat, ezt mondták a faluban lakó srácok, azóta se tudom elképzelni, hogy a seggnek, fenéknek, picsának hogyan fér bele sorába a valag.
a férfi csak áll ott. figyeli, mi van. és ez a mi van nem különös. fát hoznak. az autó zörögve indul, zörögve áll meg. két ember kiszáll, kávé van? van. ennyit beszélnek, isznak. a platóra föl az egyik, a hátfal odaverődik, a görbe szögek a lánc végén kétoldalt a kerékig lelógnak. aztán dobálni kezdi, amit hozott. az évek port vernek fel, ahogy a földre esnek. hogy hány éve szórja már. hány éve szórom már a rönköt. hogy egy rönkbe hány év nő bele. és azok mind az ő évei is. a fa az övé. éltében. holtában. akkor az évei is. hogy azt is birtokba vette. átmenetileg persze, mondja, hogy egy kocsi fát, ha kirak, mennyit öregszik az ember. hogy ne panaszkodj, azt mondja a másik, lesz időd kipihenni. kávé van? van.
a rakodást nézem. a hordását a fának. hogy a nagykapun még befarol a kocsi. de ahol az udvar szűkösebb, oda már nem. onnan kézben kell behordani. nem férünk el a kocsi mellett, a kocsi még csak-csak beférne, mi nem férünk mellette. ezt mondják. ezért jó a fa. kétszer ad meleget.
nekem a tűz varázslat. ha ezerszínű lánggal ég. ha összekötik a tábortűznek gúlába rakott fát ott, a tábor közepén, mi meg körülüljük, és akkor már lángol. lángol és pattog. fölfele szikrákat dobál, a sötétedő égboltra a csillagokat. és a lángnyelvek végeit színesre festi a kábelek műanyag szigetelése. mert felül azzal kötötték sátorrá a fákat. és belül a pattogás, a tegnapi tábortűzbe ejtett szalonnabőrkék, kenyérhéjak, a dolgok szélei, a finnyások szendvicsdarabjai, azok mind égnek. szaguk van. azt képzelem, kovbojok égették fel az indiánfalut. mi meg elkéstünk, hogy megmentsük az otthon maradottakat. és ők égnek odabent, a rájuk gyújtott sátorban, a lelkük színes lángnyelvként tör az égnek, a testük – a bőrük, zsírjuk meg szaglik, füstöl, ropog odabent. figyelem a hangokat, hogy mit kiabálnak. hogy mit mondanék én, ha lángokkal borítanának, ha én volnék most odabent, a sátorban, és ők értek volna haza későn, túl későn ahhoz, hogy velem haljanak vagy megmentsenek. hogy az ő nevüket ismételném-e, szólítanám-e őket, hogy segítsenek. vagy nem a segítség miatt, de mégis az ő nevüket mondanám – hogy utoljára valami igazi szép jusson nekem, hogy ők maradjanak meg nekem utoljára ebből a földi életből. vagy hinném-e, hogy meghalok. hogy ez már a vége, bizony, a vége. hogy ezt lehet-e hinni. vagy mi van, ha most mi, a táborvezető meg ez a csapat fiú itt körülöttem kovboj. azzal a feltétellel továbbra is, hogy ami lángol, az indiánsátor. hogy győztünk, azt érezném-e. hogy egymásra néznénk: cinkosan, hogy ezt majd senkinek nem áruljuk el odahaza, ha hazatérve a tűzről leemeli a kondért az asszony, és elénk, meg a kiskovbojgyerekek elé teszi. és azt kérdezik majd, mit csináltam, hogy mit csináltál, mert fenemód kormos vagy. és akkor nem akarod elmesélni, hogy ilyen kis lurkókat égettem éppen, mint te vagy, tom. tomnak hívják az egyik kis kovbojgyerekemet. nem hívhatják tamásnak. ott nem magyarok még a nevek se. és a feleségemnek azt mondom majd, pont ilyen nők és anyák jajveszékelését hallottam, mikor lángra kaptak ölükbe a rongyok, amikbe a gyermekeik voltak csavarva, éppen ilyenek, mint te, és a kovbojlányomra nézek.
a tűz parázzsá ég, a táborvezető kiosztja a nyársakat. nincs mindenkinek kedve megint a szalonnához, elsőre izgalmasabb volt, még tegnap este, ma meg már rutin. ha kovboj vagy, úgy képzelem, akkor ugyanez a helyzet. hogy elsőre biztosan izgalmas ez a gyilkolás, az arcod előtt felcsapó lángok, aztán elunod. visszatérsz az erődbe, ahonnan kilovagoltál a fáklyákkal, meg se kérdezik, mi volt, ha kormos vagy, égettél, ha nem vagy kormos, akkor nem. leszámolják, hányan mentek ki, hányan jöttek vissza, elvégzik a kivonást. azzal megvan a leltár, megvan a holnap alapja is. van miért megint visszavágni. tudod, úgy van, hogy nagyon hamar, hogy egyszercsak minden visszavágás lesz. az elején átlendülni, az a nehéz. aztán már forog. magától megy. az érvek készek. rájuk ülsz, az lesz a nyerged, a kezedben a fáklyád, a tűz fényénél megcsillanó aranyfogad.
a kocsiba visszaszállnak az emberek. a két ember. kávé van, azt kérdezi megint az egyik. van. és a termoszból isznak. szeszkazánok, mondja a nagyapám. gondolom, a valagára csapott a rózsának (vagy a szegfűnek), ahogy ezt kimondta. az meg nekiindult, vissza az istállóba. ez a nehéz, a nagyapám szerint, megindítani az állatot, utána már csak megy, fel se kell nézni. odatalál a helyére. a cukroskenyérnek is megvan a trükkje. megnyálazod a szelet kenyeret, nyelvvel jól végignyalod, úgy szórod rá a porcukrot. mert akkor megtapad rajta. nyugodtan eheted az udvaron is, nem fújja a képedbe a szél.

2011.05.16.   a nemzedék nélküli ember azt hiszi, hogy van saját históriája. hogy saját történelme van neki. hogy ez dukál egy olyan embernek, aki ő – hogy nemzedék nélküli. ahogy megy az utcán, ismeri fel magát magában, ahogy az utcán megyek, mondja (magában még mindig), van abban valami hanyagság – ebben a hanyagságban ismeri fel a függetlenséget. mások hanyag járásában inkább a közönyt, az arroganciát, a hip-hop térhódítását sejti. de mert ő nemzedék nélküli, nem köti nemzedékhez az elemeket – épp a sajátját rakná akkor kirakatba. hát hogyan is hinné el a maga mondatát önmagáról, ha belepiszkolna mások mondata. ezt te hazugságnak nevezed. én történetnek mondanám. a te hazugságod érvénytelenítheti az enyémet? vagy a te igazad az én igazságomat? ha nekiállunk ezeknek, akkor olyanok leszünk mint a vidi-csarnokban a cnc-padok, hogy szedjük az anyagot lefele, hogy formát adjunk az anyagnak, de amit leszedtünk, annak mit adtunk. azt cserben hagytuk, azt összesöprik, összezúzzák, állandóan hasznosítják újra. és mi van az elsőséggel: ha az a darab igazságtalannak találja, hogy belőle csak néhány órával később lesz fogaskerék, mondjuk. vagy más részecskékkel akart ő együttállni, most meg kiderül, hogy nézd csak, pontosan ott a vágásvonal, és közeledik a vágóél, elszakítják őket egymástól, pedig oly ragaszkodóak voltak, hogy az már-már érzelemnek mondható a részecskék között. vagy inkább mint a villanyos kukoricadaráló a pajtában, aminek a formája a matekórákat hozta: a gépes játékot, hogy bedobod, kijön. és pont olyan volt a tölcsér felül, és tartottad a zsákot alul: na jó, rejtély az nem volt, a mit csinál a gép kérdése inkább abban a formában jelent meg, hogy ne tedd be a kezedet, mert nem tudod, mit csinál a gép. ami persze éppen arra utalt, hogy dehogyisnem, pontosan tudod, mit csinál a gép.
a fotósok fürkészik a nemzedék nélküli ember arcát. már megjelentek a ráncok. a barkón ősz szálak. a borostán csillan az ezüstös idő. hogy a nevetés fiatalítja – de megsokasodnak azért a gyűrődések a szem körül. az orrcimpa két oldaláról egyre markánsabban indul az árok az áll fele. meg a nyak még az árulkodó. ha nő volna. meg a dekoltázs: a mellkas bőre, színe, ránca. hogy az az egységessége számolódik fel a bőrnek – de nem nőről van szó most. legalább innen biztosan tudni. a dekoltázsa tökéletes. egy férfi dekoltázsának éppen megfelelő. nem öblösödik alatta gyomor, nem türemkedik has. mégha mellizma alig van is, annyiban talán szerencsésnek mondható, hogy nem indul el szétfelé a teste, ahogy elhagyjuk a vállakat. ahogy az arca se az állak alá zuhan, hogy végül feleméssze a nyakát. de ez szerencse. nem tesz érte. genetika, mondogatja. aztán a szülei fényképére néz. valahogy nehéz hinni a genetikában. szerencse – ehhez a verzióhoz tér vissza.
amit biztosan tudni lehet: a nemzedék nélküli embert nem érdekli az igazság. nem azért, mert szerinte azt nem lehet megtudni. és nem azért, mert tagadna mindent. bár szerinte az igazságot nem lehet megtudni, és egyébként mindent megtagad. az igazság azért nem érdekli, mert nincs. vagy azért nem érdekli, mert van. és akkor marad a kiábrándultság, hogy hé, miért harcolsz. magadért? értem? semmi felmentés, semmi igaz ügy. semmi, amit magán kívül tud jelezni a világban, hogy legyen egy pont, ami kívül van, a testen kívül, és összehúzható egy egyenes vonallal: hogy a szívéből mutat, a karjából, ágyékából, fejéből, gerincvelőből – az most mindegy. hogy mutasson, az a valami. de az embernek nem mutat ilyen sehova. mert az ilyen pontokat ő már rég kiradírozta. a nemzedéknélküli embernek nincsenek nemzedéki céljai, nincsenek közös álmai, senkivel nem dobban együtt, nem pendül egy húron, sőt, kifejezetten megrémül, ha észreveszi, hogy együtt dobban vagy egy húron. olyankor, mint a csónakázó tavon, elkezd keményen evezni elfelé a közel került csónaktól, a másik meg, főleg, ha szeretni vagy bosszantani akarja, nekiáll közelebb kerülni. és akkor nem lehet elkerülni a konfrontációt. van az a pillanat, amikor a távolság csak úgy növelhető, ha a másik csónakjához támasztod a lapátot, és úgy tolod el magad. vagy akár úgy, hogy kézzel nyúlsz át, és a csónakja orrát lököd ellenkező irányba. miközben az meg éppen fordítva csinálja: hozzád ér, elkapja az orron a láncot és a saját farához vonja, az evezővilládba akasztja saját evezőjét – megcsáklyáz a rohadt evezőjével. ilyenkor aztán megindulsz valami szűk vízfelület irányába, hogy ott majd megakad a két csónak, hogy eltömitek az utat: a két sziget közötti alacsony fahíd felé kanyarodsz, kétoldalt nád, romantikus szűkület. és azzal bevonod a többi csónakost. hogy azok akkor elkezdenek mondani dolgokat: hogy el lehetne takarodni, hogy nem ezért béreltem a csónakot, hogy lejár az egy órám, de rátok verem a túlfizetést, és akkor a bevonásnak hirtelen vége: lánc elenged, csáklya kiakaszt. mehetsz isten hírével. nem a győzelemről beszélek. nem mámorról. annyi van csak, hogy csobban körülötted a nyugodt víz megint, ahogy mártod bele a lapátot. hogy más is ül veled a csónakban. és mosolyogsz rá, bíztatod, hogy látod, semmi baj nincs. minden ugyanolyan. de a békák még sokáig nem merészkednek elő, ellepnek a szúnyogok, mert igencsak megizzadtál az ádáz küzdelemben, meg a békák átmeneti hiánya is hozzátesz. és felkavarodott a víz azért. a nád susog. azt susogja, nem nyertél, nincs az a helyzet, ahol értelmezhető volna a győzelem.
nincsen múltam. és ez szórakoztat. történetek vannak: azoknak a figyelmet lebilincselő múlt az erejük. próbáld ki, amikor eszedbe jut valami, tedd múlt időbe, és csinálj úgy, hogy az mind veled történt. de jó múltat találj, és jó én-t. máskülönben nem megy. hazudsz, bazmeg, ez lesz a kétkedés, hátralépés, bizonytalan mosoly, nem tudom, hányadán állok veled, öreg, ez fog a fickó fejében forogni, és akivel nem tudjuk, hányadán állunk, azzal inkább sehogyan se akarunk állni, tudod. szóval jól gondold meg, mikor teszel próbát. és ha azt veszed észre, hogy nincs hátralépés, nincs félmosoly – a félmosoly egyébként a legrosszabb minden emberi közül – üssön inkább, azt értem, az helyzet, de ne ezt a hülye mosolyt, még a végén szánni kezdem magam. olyankor nem sok minden segít, olyankor az agresszió indul, a pusztítás mutat utat, a tört, nehéz és szilárd halmazállapotú anyagok látványa adja az erőt vissza – szóval, ha meg akarod kímélni a szaros szobádat, akkor ne lépkedjél hátra, és ne vigyorogj ilyen hülyén.
nincs hátralépés, nincs mosoly, ha azt veszed észre, akkor elkezdődött az evolúciód, öcsi. hogy lehetsz nemzedék nélküli ember. akkor jöhet a hanyag járás, de ne úgy, mint a tieid, figyelj meg engem. nézd, az én hanyagságom valahogy fegyelmezett, kontrollált. és nézd, nem akarja hangsúlyozni a férfiságomat. inkább meghagyja a kiskaput nőiségnek. ezt a ritmust elkaptad, most akkor a bőrre koncentrálj. hogy lehetőség szerint ne árulkodjon – nem úgy, hogy maradjon mindig fiatal. ha azt hiszed, az a lényeg, fiatalító szérum a teleshopból, vagy mi a faszt gondoltál, akkor te tök hülye vagy, akkor az egészet nem érted, akkor te csak hazudozásra vagy jó, létezni a történetek kusza rengetében viszont sehogyse. hogy nem az a kérdés, hogy fiatal meg öreg, hanem az, hogy aszinkronban lenni hogyan lehet. gellert adni az időnek. hogy ne az üljön a fejeden, és járjon körbe a fűnyírójával a koponyád telkén, és letolja előbb-utóbb a hajadat, és ahogy a fejbőr egyre-másra előtűnik, úgy szárad el a könnyek folyója, aztán a lelked taplógombához lesz hasonlatos, aztán azon kezdesz aggódni, meddig is élsz. ha az életedet félteni kezded, akkor rossz úton jársz. mit féltesz rajta, akármit képzelsz, szart se ér. én mondom neked. a történeteknek van életük, nem az embereknek. hogy az osztálytársaid – amelyik nyavalyás korosztályos világrendben kellett versenyezned a születési évben egyezőkkel – felolvadnak a serpenyőd mangalicazsírjában, hogy állandó jelenidőt kapnak, még akkor is, ha a múlt t-je az abraka minden igének (az igék paripák, száguldó vadlovak tágas pampáján, sztyeppjén, rónáján a képzeletnek), de nem az idő miatt. hanem hogy történetté legyen az, amit valóságnak akarnak a valódi emberek, akik azt hiszik, valódi életeiken van mit félteni. én a történeteket féltem – és tudod, sokkal több történet halt már meg, mint ember. és minden történettel az ember hal meg. ezt mondtam már neked? nem egy ember. hanem az ember. hagyománya van az ilyen sarkos pátosznak a magyarban. semmi értelme nincs egyébként: én a történeteket féltem, te az életedet, anyád a tiédet, mittudomén. van a nagy féltés kollektív élménye. félteni lehet, mindenki félt, úgyhogy annak semmi hatása a generáció nélküli emberre – az univerzáléja az embernek a féltés.
de tanítalak tovább. ha már úgy odavagy. hogy topogsz itt az ajtó előtt, hogy nem nagyon tisztelsz, az látszik. ez nemzedéki sajátosság? hogy nincs tisztelet? vagy annak éled meg ezt, hogy azzal, hogy idejössz, azzal hogy idejöttem, mondod magadban, már ezt a tisztelet-szart letudtam. különben minek lennék itt. lehetne továbblépni, nem? vén trottyos. na, na. mondom én, mint aki hallja, mit gondol a másik. és persze, hogyne hallanám, te meg csodálkozol, hogy hogyan (megjegyzem, még mindig nem csodálsz, csak nézel, bámulsz, fürkészel), szóval persze, hogy hallom, nagy talány, ahhoz hogy legyél, történetben vagy, ez az egész lényege, akkor meg itt van, mire gondolsz, csak visszább kell lapoznom, néhány sorral feljebb, szóval nem nagy ördöngösség. és azzal, hogy történetbe vagy, már vagy. és egyszer majd a te történetedben én is szerepelni fogok, ha éppen arra kanyarodik a történet, és akkor majd te lapozol vissza, hogy meggyőződhess arról, mit is gondoltam akkor, tehát most, ha éppen ez szerepel majd a történetedben. látod, feleslegesnek tűnik beszélgetnünk, majd te leírod, mit mondtam, én meg leírom, amit te gondolsz. de erre nem vennék mérget. hogy szerepelni fogok. hogy meg tudsz majd írni. mert nem megy ám az úgy, hogy minden szöveg történet, hogy támasztod a pultot,. mondasz egy marhaságot, aztán tessék. az megakad a kocsma falában, benne ragad a poháraljak nyomataival díszített kocsmapulton, mint a légy a légypapíron, benne ragad a nemzedéki csapdádban, szóval mindenféle szir-szarral nem köpködheted tele az én mesémet. hogy ki mondja meg? jó, mersz kérdezni, haladunk. hát megmondom neked: én. kurvára csak én. van még kérdés? na, most nincsen, elcsempültél. mit vártál, hogy valami demokratikus alapelvek mentén egyenlő hosszúságú sorokat írunk, megegyezünk a karakterszámban vagy évenként összegyűlünk a duna jegén.

2011.03.08.    beszéltél fához? én beszéltem tegnap. egy óriás fenyőfa áll az udvarunkon. csaknem középen. azt, hogy mekkora, úgy értsd, hogy tényleg nagy, hogy égbetörő, hogy a tetején néha éjszakánként csillagok pihennek, hogy vándormadarak seregei innen kémlelik, merre tovább, ha menniük kell, hogy ez itt a földgolyó árboca az univerzum kéklő óceánján, ahogy ringatózik (ehhez hajónak kell képzelned egy labdát; és deszkákból összeszegelve a földet). ekkora fához beszéltem. a kezemben fűrész volt, az, amivel már nem sérted meg azt, amivel dolgozol, hogy visszabeszélne, ha tudna, hogy ezt a szart hoztad, hogy ezzel érsz hozzám, kaszabol és nem vág – de azért olyan, amit ha kívülről nézel, igen, a kerítésre feltámaszkodva, álladat a kézfejedre támasztod, (unottan, mint egy munkás, nem álmodozón, mint ady), na, ha nézel, akkor azt gondolod, nem kertmunkást nézel, hanem valami műkedvelőt, aki örömét leli a munkában. hogy nem is munka neki ez. mert van az a határ – és ez mennyiségi limit, ne álmodozz arról, hogy valami mélyebb értelem végtelen spirálja zuborog, csodás mögöttesedről alkotott képedet összetöröm nyomban. nekem nem munka: a saját fenyőfám, a saját fűrészem, a saját kertem. és ha ezzel végzek, én nézegetem, én gyönyörködök benne. és nem szedem a cókmókomat, ha kész vagyok, és csöngetek be a következő házba. nincs papírcetli az autómban, az index kapcsolójára húzva, a következő cím ráfirkálva tollal, hogy megyek, hogy hol lesz a kulcs, mert nem lesznek otthon, hogy hibás a házszámozás, de megtalálom, hogy milyen a színe a házfalnak vagy a kerítésnek, hogy melyik fa legyen az udvarban, hogy ne felejtse el összehúzni a zöldhulladékot, komposztálót itt találja, hogy a kutyát elzárták, de ne nagyon nézzen a szemébe, kapós kis dög, hogy a föld kicsit felázva, úgyhogy, ha végzett ne a járólapokon közlekedjen az udvarban, mert meglátszik a lábnyom, én meg végig sárban, egészen a kocsiig, faággal kapirgálom a kilónyi sarat, mint a rohadt jetiláb, olyan, vagy mintha én magam lennék az a fenyőfa, aminek fűrésszel estem neki, hogy kirángatom magam mindenhonnan tövestül, mert elegem van, nyírjál mást bazmeg, ne engem, hogy nekem ennyi jut a világokból, hogy elültetnek, aztán mire gyökeret eresztenék, ott meg is áll a dolog. nem mondom, hogy nem unnám, azt sem, hogy rajtam nem múlik. hogy én ilyen vándormadár lennék. felrepülök a fenyőfa tetejére, lerugdosom a csillagokat meg az összes kozmikus tárgyakat, amik csimpaszkodnak ott, meg az űrsirályokat, albatroszokat, akik az árbocon pihengetnek - ingyenút, retur – így könnyű vándormadárnak lenni, hogy hajót nem építesz, szárnyadat nem használod, matrózok szerencséje, babonából madárkaja. nagypofájú ingyenélők. hogy utálom mindegyiket.
  beszéltél fához? amikor úgy mondod, hogy válaszol. nyugtatod, nem fájhat, a száraz ágakat le kell vágni, nincs mese, nincs párdon, ezt nem lehet elhülyéskedni, lehetsz akármekkora, az erőd napról napra fogy, még akkor is, ha növekszel közben. az ágaid alulról esznek, hogy a tápanyag elszökik az élettelen karokba, és ami él, annak alig jut. hogy néha le kell mondani valamiről ahhoz, hogy meglegyen valami. a cél érdekében, tudod. a fenyőfához te mégiscsak úgy beszélsz, mint egy emberhez, vagy egy kutyához – mindegy, olyanhoz, aminek szeme meg füle van. neked minden ilyen. ember vagy, beleheled a világot magaddal, így van ez.
  diszkógömb az univerzum. kifordított gömb, tudod. hogy a fejedre húzod, de nem úgy, mint ezüstszkafanderes klipekben a nyolcvanas évek szintetizátoros világából, merev mozdulatok, laza izületek, ez volt a mottó, mert az kifele volt. az olyan volt, hogy elhittem, hogy a világban sugározunk szétfele, hogy fények esnek rám, én meg ezerszínű fénynyalábokat szórok szanaszét, hogy persze, a világ a forrás, de mégiscsak van erőm arra, hogy értelmezzem, hogy újracsináljam, hogy megtörjem, hogy visszaverjem. belenyugszol tehát, hogy nem vagy áramforrás. abba is, hogy villanykörte sem vagy. aztán abba is, hogy tükör sem. befelé vannak a tükrök. magadat bámulod. a tükörmozaik meg olyan, hogy sokan vagytok magatok. és dülöngélnek a nagy sötétségben, a nagy semmiben ezek a kifordított diszkógömbök, és egymáshoz verődnek, elbotlanak (nem botlanak el, nem tudnak miben, mászkálni sem tudnak, nem tudnak min mászkálni – a metaforakészletem arra jó, hogy emlékeztessen a fitymaszűkületre (összetett szó az összetettre): nem múlik el az a szűkösség, csak nem tudod akkor, hogy nem a pöcsödet viszed a vásárra, hanem az a világ szűkössége, amire ha akkor felfigyelsz, bölcsebb és bánatosabb ember lehettél volna. de nem figyeltél fel. boldog nem voltál, vidám azért igen, buta voltál és nem bölcs, örömet leltél abban, hogy vadgesztenyét rugdostál a fakapuknak a garázssoron.
  beszéltél fához? kifelé csavarozták a tanácsköztársaság utcai garázsoknál a faléceket (fenyőlécek, persze) a garázskapuk fémkeretére. a keretre a széleken körbe (kétoldalt, alul és fölül) csavarozták rendesen, hogy tartson, a keresztpántokon (képzeld most átlónak el, de inkább úgy volt hegesztve, hogy amennyi anyag éppen) meg belülről kifelé. facsavarral. és a facsavar az hosszabb volt, mint amilyen vastagságú a vaslemez meg a faléc együttesen. szóval hegyes fémkarmok álltak ki a garázsajtókból. előtte a betonon ment a tengó. ez volt a szemközti (nem a garázsokra merőlegesen állt a legközelebbi négyemeletes házsor, de nagyon közel, tényleg, éppen egy két méternél alig szélesebb pázsitsáv választotta el, onnan már a járda, és az első lépcsőház üvegajtaja. (kavicsbeton volt ott minden, az mára szinte rusztikussá vált: ha azt mondod, valami régi épület, nekem ez az első dolog, ami eszembe jut a régi épületről: a kavicsbeton.) elhagyom a panelek romantikáját, kanyarodok vissza a deszkákból kiálló csavarvégekhez. és hogy belülről aztán szögeket is ütöttek bele a garázsok bérlői, hogy sűrűsödjenek a karmok. fakírgarázsok oldalában játszottunk. ha nekiestél, felvérzett, ha a labda kapott, felkarcolta a bőrt, ahol meg a belső kitüremkedett, mint az alienek a gazdatestből, a felfoszlott varrásnál, ott a belsőnek annyi volt. és akkor a labdának is annyi volt. a garázsosok összedörzsölték a tenyerüket, hogy megérte a vasút utcájában a vasedényben a sok hatvanas szög, mert most nyugtuk van délután, kussol a labdapattogtatás meg a gyerekzsivaj, mi meg arrébb húztunk, hogy a kurvaanyátokat a szegeitekbe, hogy basznátok meg, azt mondtuk, mocskos szájú gyerekek voltunk, annyi szent, aztán rápisáltunk a garázskapura, ahogy sötétedett, hogy bosszú legyen. labdát meg hoztak az ikrek másikat. labdát sose kellett venni, azok termettek.
  az intenzív testmozgás, ami nem a testben éri el legfőbb célját. az a magasztos. az az emelkedett. nem az van, hogy annyit csinálod, hogy erősebb leszel, csinosabb, formásabb, feszesebb, nagyobb. hanem az, amin csinálod, az változik meg általa. ez az alkotás, öregem. hogy nem a tükörbe bámulsz bele, ahol az univerzumod kiteljesülése te magad vagy, ahogy nőttön nő és körülölel a tested tükörképe (meg a sokszorozódás, de érted, mit akarok). hanem lépsz egyet hátra, és magadat ismered fel benne. a fában önmagad. a fán a kezed nyomát. az ágakat a kijelölt helyre húzkodtam, lombseprű nincs nálam, miért is nem raktam be, hogy megint a reggeli kapkodás, nem mintha enni lett volna időm, jó lesz a régi gereblye, majd vigyázok, nem húzom erősen, nem engedem, hogy a gyér fűbe megkapaszkodjon, mert akkor a gyep is kárt szenved a takarításban. a sarat a cipőmről a gereblyén húzom le, még a kerítésen innen. ha nem tetszik, majd nem engem hívsz legközelebb. kulcsot visszahozni késő délután, ez van a cetlin, akkor ezt nem dobom el, az indexen hagyom, mert elfelejtem még a végén, és nem ám egy telefon olyankor, hogy hé, haver, biztosan megdöglöttél megint, annyit dolgoztál, úgyhogy gondolom, elfelejtetted a kulcsot, semmi baj, ugorj majd ide, ha van ráérő időd. nem, hanem estére már rámküldik a jardot, a faszom se akarja ezeket nálam látni. mert ha nem is követsz el semmit, ezeknek akkor se jó a képébe bámulni. nem tudják, ki vagy, aztán emiatt nem osztályoznak, megvan a kategória, az az egy, amibe belesuvasztanak mindenkit. én legalábbis így érzem, javíts ki, ha tévedek, ha rendőr vagy, aztán úgy hallgatod a sztorit, mondjuk, nyilván félfüllel, mert itt, akiket én ismerek senki le nem ülne egy zsekával inni, akármilyen is lenne. én mindenesetre nem akarok egy ilyennel beszélni, ne győzzön meg engem arról, hogy jófej. nem akarom, hogy az legyen, nem akarom annak látni. én megengedem neki, hogy annak lásson, akinek ő akar, hát akkor nekem is adassék már meg, hogy magamban legalább a kurvaanyjába küldjem el az egyenruhás faszt. gereblyét berakom hátra, a kisplatóra, lapátot le se vettem, hadd ugráljanak. indítok. a fenyőfa integet. persze hogy integet, de nehogy életre keltsd már könnyekkel küszködve, majom – cúgos utca ez, az rángatja a fákat.

2011.03.07.    amikor a tavasz az úgy jön. nem úgy, ahogyan jönni szokott, mert olyankor nem jön, inkább csak itt van, egyszercsak itt van, nem köszön, nem óvatoskodik, hanem ajtóstul a házba. ma például két hóvirágot rakott a kertünkbe a tavasz. nem előbújt a hó alól, nem volt közben olvadó jégcsapok koncertje az ereszen. a tavasz úgy jön rendesen, ahogyan nem szokott, és úgy szokott, ahogyan nem képzeljük azt rendes érkezésnek. azt is mondhatnánk, hogy az évszakok másként váltják egymást, mint ahogy azt mi beledolgoztuk a kollektív tudatba. és az évszakokon aztán számonkérjük azt az érkezést, amit ők nem tudnak, nem csinálnak. miért hisszük, hogy a tavasz úgy jön, ahogyan a költők mondják. és ha már sokadszor nem úgy jön az a tavasz, hát mi akkor se tágítunk. és akkor hívjuk a bezzeg-szörnyet, hogy segítsen nekünk. és keressük nagyapáink meséit, hogy bezzeg akkor, amikor még ő volt gyerek, na akkor a tavasz még tavasz volt, a tél meg tél. szóval a sosem látott régmúltat tuszkoljuk a jelenbe. emlékszem a kispostán, a lengőajtóval szemben (a lengőajtóért odalennétek, tényleg. duplát képzelj, zöldet - persze, hogy zöldet, ez egy posta -, fémfogantyúval, inkább rövid rúddal, vízszintesen az ajtó közepe táján. és az ablak rajta - mert üveges ajtó volt - kerek hajóablak, felnőttnek fejmagasságban) az ajtóval szemben a táviratok fala: értsd úgy most, mert nem akarok időasztronauta lenni akkor, ha nem láttál ilyet, és körülírni a hétköznapit, ha te is mentél be apa kezét fogva táviratot adni fel, köldök fölé csúszott vékony övvel a rövidgatyádon. a táviratok azok nem hazudtak. belül se: gyaaszotokban osztozunk. oeroek emleeket megoerizzuek szivuenkben. kívül se: fekete alapon arany kereszt. vagy ezüstöt tetszik? az a g12-es kód lesz akkor. a távirat a közös tudás sűrítése volt. nem lehetett más: csupa allegória, ahol nincsenek szakadások. fekete: halál, vörös: szerelem; aranygyűrűk fehér alapon: esküvő; gólya csőrében pólyával (később: rózsaszín vagy kék): gyermekáldás. az analóg emotikonok a postai farácson, szemben a lengőajtóval. arra volt ez a posta-hisztéria itt jó, tehát azt a célt szolgálta, hogy lásd: ez az emberi gondolkodás szörnyű szűkössége. mielőtt még tiltakoznál, hogy te nem, azelőtt mondom, hogy ne tiltakozz. ostoba vagy. és most ne sértődj meg itt nekem, hanem szépen vedd magadra, mint a tegnapi ruhát, kényelmes persze, de kényelmetlenül érzed benne magad mégis, hogy ugyanazokkal találkozol. ma is ez van rajtad? nem hiszem, hogy megkérdezik, én legalább nem kérdezném meg tőled biztosan, mert rajtam is a tegnapi ruha van, vagy a tegnapelőtti. az epi rám szól, hogy most már ne azt a pólót mindig, én meg mondom, hogy igaza van, milyen igaza van. aztán kimegy a fejemből, és a zuhanyból kijövök, azt veszem vissza. szerintem nem piszkos. nincs semmi baja. elbír még egy napot. ember vagy, azt akarom ezzel mondani. de nem úgy mondom, hogy most az álladat fölfele kellene tartani, hogy kibökd vele az eget. és nem is úgy, hogy szemlesütve somfordálj el. hanem csak úgy.
csinál mást is az a képzelt tavasz. ahogy a hó elolvad, a sok szar kibukik alóla. kutyaszar szanaszét. ez is csak kép, tudom. csak akkor bukkan, ha bezzeg-tél van, bezzeg-hó van. bezzeg-olvad, bezzeg-csepeg. ha a bezzeg-szörny odaszarik. a tavasz csak akkor hoz igazat, piszkot és virágokat. pesten a trafóban olvad. a tettekből szavak lesznek, hogy abból megint tettek. így tisztulunk. kisország – nagymosás. legyetek ott, na, ennyi a mondat.

2011.03.02.    tavasz. hogy madarak csicsergése. hogy fiúk gyerekkorának örök ríme. ami szebb szavakká szelídült, hosszabb mondatokba ragadt, de tettekké közben. (érteni ezt így? vagy le kell írni mégis.) a rím, ami az évszakra felel: a fasz. a szavak, melyekké szelídül: lenge fürtök, spagettipánt, bokák, felfutó szemek a harisnyán, illatok, szagok. a mondatok, melyekbe beleírod: az előbbiek, néhány igével. és a tettek: kigombollak, télikabát.
   az íróasztallal szemben, ahol naponta ülök, dobozok között, amik tele könyvekkel, ady megsárgult, hatalmas kartonra nyomott alakja a falon. nem klasszikus ady. nem pihenteti az állát a kézfején, és nem fekszik hanyatt, holtan. profilból látni, csípőjénél tovább érő kabátban, kemény fehér inggallérral, sötét nyakkendővel, mely szinte a nyaknál beleszalad a világos mellényalagútba. csodálkozva néz a szoba sarka felé. valahogy olyan finomak a vonásai. sosem láttam még ennyire fiatalnak. sosem láttam még ennyire fiatalnak költőt. azok valahogy mind öregnek tűnnek, vénnek valahogy. ady az egyetlen, aki fiatalabb nálam. akinél én öregebb vagyok. hogy ady inkább az ősz, mondanád. és hogy miért nem kányádi, ha már költő meg tavasz. vagy petőfi legalább. mert nincs plakátom olyan. ha kielégítő a magyarázat.

2011.02.15.    most, hogy előkerült a szentimentálé program ismét. és abban a megejtő pillanatban, hogy életünkben először játszhatjuk pécsen. próbálom elképzelni, merre visz majd minket. hogy mi történik: túlfűtöttsége lesz, vagy megilletődöttsége, vagy semmi, csak úgy megtörténik. ilyenkor nincs mit elképzelni egyébként. mert a szentimentálét éppen úgy csináltuk meg a magunk számára, hogy állandóan ott maradjon a kiszámíthatatlansága. nem zenei kiszámíthatatlanság ez, de ezek az esték annyi nem-zenei dolgot húznak elő. a szentimentálé egyszerű képlet: ha nem vagy valami varázsban aznap, amikor játszod, akkor nincs. elillan. nem a g-moll-t nem találod, hanem azt, amiért megszólal. és azt hiszem, ez a válasza annak, amikor azt kérdezik sokan, miért van szentimentálé koncertből ilyen kevés.
aztán nézegettem a mappákat a gépemen. és találtam ezt a dalszöveget. a szentimentálé amolyan programdalának lehetne nevezni – talán éppen azért nem sikerült olyan igazán erősre. furcsa, elfelejtettem, hogy 2004-ben ilyen címmel írtam egy szöveget, játszottunk egy dalt. és azt is, hogy ennek a dalnak a címe ragadt át a programra, miközben magát a dalt az idő kirostálta. azt gondoltam, idepakolom. te meg zümmögd el magadban, ha fel tudod idézni.


szentimentálé

a szatyrot tele raktam
de tudod az a rohadt nájlon
mindig elszakad mire
hogy hogyan pakolom tele
kitalálom

indulj el úgy boltba
hogy vidd fonott kosarát anyádnak
az öröm fönnakad benne
és kifolyik a bánat

tej volt meg liszt hozzá
némi cukor és a betonon végig
mindenki tudta hogy merre
s azt az utat most is látni vélik

csiga vagyok csak nem nyállal
jelzem hogy merre hanem liszttel
tejet cukrot még hozzá
mert tudod én mégis gerinccel

csak jelen volt
mindig a rohadt jelen
és mindegy volt
hogy az ablaküvegen

esővíz vagy hó vagy
tej folyik végig
csak állok és nézem
csak állnak és nézik

ez az üveg legyen az élet
és folyjak le rajta én
hogy más anya szült meg
és másnak a tején

nőttem ilyen szép szál
nagy gyerekké végre
érdekel-e téged és te
engem érdekelnél-e

2010.07.19.   Jelenkor 2010 július-augusztus

TOLNAI OTTÓ HETVENÉVES Tolnai Ottó Nem könnyű című verse után Esterházy Péter „Ha én lennék Tolnai Ottó…” kezdetű másfél oldalas mondatban foglalja össze, játékból, köszöntés gyanánt, hogy mit is szeret az ember annyira Tolnaiban és a Tolnai-szövegekben. Varga Mátyás „emlékblog”-ot küld, Pálinkás György emlékképeket elevenít fel Tolnairól.

TÜSKÉS TIBOR (1930-2009) A Jelenkor tavaly elhunyt, egykori legendás főszerkesztőjével Ágoston Zoltán közöl posztumusz interjút. Tüskés és Fodor András levelezésének eddig hiányzó darabjai és Bartusz-Dobosi László visszaemlékezése is olvashatóak az Orosz István grafikáival illusztrált összeállításban.

BESZÉLGETÉS: Rakovszky Zsuzsával Ménesi Gábor beszélget pályakezdésről, a vers születéséről, prózaírásról, önéletrajziságról, női írásról.

PRÓZA: Rakovszky Zsuzsa most készülő, Vay Sándorról, illetve Vay Saroltáról szóló regényéből közöl részletet. Dragomán György rövidprózái Hegedűs 2 László (színes mellékletben közreadott) képeire íródtak – mintha ezúttal a szöveg illusztrálná a képet és nem fordítva. Julian Barnes három franciás (könnyed, pikáns és szellemes) esszéjét Baudelaire-ről, Courbet-ről és Mallarméről Mihálycsa Erika fordította. A 30Y énekese, Beck Zoltán első megjelent novellája egy erős atmoszférájú road-movie-jelenet (olajraktár). Halász Margit elbeszélését (Én és a Marlboro Man), Szántó T. Gábor regényének (A córesz elmélete és gyakorlata) egy részletét és Burns Katalin novelláját (Juhász köhög) is olvashatjuk a rovatban.

LÍRA: Vasadi Péter, Csordás Gábor, Vörös István, Jász Attila, Meliorisz Béla, Nagy Márta, Gellén-Miklós Gábor, Toroczkay András, Miklya Zsolt, Korpa Tamás versei.

TANULMÁNY: András Sándor: A kohézióról: hogyan áll össze egy műalkotás a megértésben

BÍRÁLAT ÉS VITA: Görföl Balázs Rakovszky Zsuzsa elbeszéléskötetéről (A Hold a hetedik házban), Bedecs László pedig Kántor Péter verseskötetéről (Megtanulni élni) közöl kritikát. Veres András Bókay Antal József Attila-könyveiről indít vitát, Buda Borbála pedig N. Horváth Béla József Attila-monográfiáját bírálja. Körner Gábor Gömöri György kritikájára válaszol a Zbigniew Herbert-fordítás kérdésében.

2010.05.31.    

2010.03.25.    

2010.01.25.   gitár, sör

2009.12.30.   ha szavak meg dalok csak, akkor mit csináltál. így indul a kötelező szumma. hogy nem bökök rá épületekre utakra vécétartályokra autógumikra villanypóznákra füstölő kéményre pohár borra székre nagykabátra: látod, kicsi lányom, apa keze munkáját, ahogy formába öntötte a világot. a világot apa formálja, meg apa is csiszolódik, formálódik közben. de ahogy a fazekas tenyerét alakítja az agyag – úgy. abban a hétköznapi emelkedettségben, ahogyan most sétálunk, és fogom a kezed, és az a kéz formálja az enyémet.

tegnap megint öregemberek meséltek nekem. olyanokat, hogy majd érteni fogom, ha én is oda. és hogy remélik, hogy oda, hogy én is megérem majd azt. és addig is használjam ki. nem kell mondanom – mindegyik fiatalabb volt nálam. nem voltak apák. nem tudják mi az. és miért is – én se tudtam addig, ahogy elmondani sem tudom annak, aki még nem. hát nem szeretem az öregembereket. akik éveket számolgatnak, és alig várják, hogy átlépjék azt a harmincat, hogy aztán az évekre testálják mindazt a szart, amit maguknak túrtak össze, mindazt a hazugságot, amit maguknak hazudtak. az évek az utolsó kapaszkodó: magyarázhatod, hogy az erőd már nem a régi. hogy nem voltál a jó időben a jó helyen. kezdődhetnek a mondataid valahogy így: fiatalon, amikor még a haverokkal. és folytatod a most már azért lassabban, másra is. az évekkel akkor fussanak a gyáva öregek.

szeretem az öregembereket.(nem az ilyen a gyorspác-szavatos fickókat, akik backstageben bölcselnek, és van még valami önreflexív gesztus bennük, de az már inkább a védelemé, nem a kritikáé. hogy végképp darabokra ne. mikor már rég darabokban, csak a sejtek még tartják a testet.)

néha még az öregemberszagot is szeretem. amitől gyerekként összerezzentem. amitől az öreganyám borszörcsöki házában a kötelező nyári búcsúkon – tapadókorongos pisztoly fröccsöntött indián kovboj kétpálcás hattyú meg az összes panel amiket minimum a hetvenes évek vége óta a magyar zsurnalisztikai és szépirodalmi hagyomány megtermelt magának nosztalgikus naiv életvilágokban (ezért most nem írom tovább meglehetős nyelvi bravúrral, hogy a tyúkbőrön maradt pihék és pörsenések és bőr alatt megdermedt zsírok főtt zúzával díszített c-rizses tálak, etc.); vissza a szagra: hogy van az az idő, hogy utálod. amikor gyerek vagy. aztán nem érzed, mert csak lányok szagát hozza a friss szél, csak azzal az illattal áll szóba az orrod, forog a tüdődbe (tüdődarabok c-rizs – zsemlegombóc nincsen, a pékáru belement a fasírtba, fiam, hogy a hús többnek lássék); aztán megint érzed – akkor van az utálat a tetőfokán. buszozol sokat, vonatozol sokat, restik, albérletek, orvosi várók, a nagyszülők mind meghalnak, és a szüleidre nézel, és még nem látod annyira öregnek őket, csak érzed, hogy otthon megváltoztak a szagok. nem a gyerekkorod szökik az orrodba, amikor belépsz, és mindegy az intelligens illatpumpa, végtelenül idegen a szüleid lakása. hát, ülök benn ebben az idegen lakásban, megkérdezem az egyik idegen öregembert, aki nő, hogy segítsek valamit a konyhában, aztán leülök a másik idegen öregemberrel, aki egy férfi, hogy felidézzen szűkös jelzőhasználattal ugyan valami történetet, amibe aztán bekapcsolódik a másik öreg, az asszony is, és megisszuk a híg kávét, amire az idős férfi azt mondja, rég főztem ilyen erőset, nagyon dobogtatja a szívet. aztán búcsúzás van, szertartásos de egyáltalán nem elnyújtott, nem jelentékeny, mert egyrészt a találkozás sem volt az, másrészt meg érezhetni, nem örökké tart ez a búcsú, hogy majd még látni fogják egymást a szereplőink, ez az idegen öreg házaspár, meg ez az idegen fickó, aki olyan biztonsággal ül be az autójába, hogy látnivaló, bár távolról egyetemistának tippelnéd (amint nem oly rég, a h1n1 nagy pánikjárványának havában a pécsi campus orvosa elzavarni szándékozta a szóban forgó fiatalembert, mondván, diákoknak az a kiváltság nem jár, hogy az egyetem orvosa sorállás nélkül oltsa, és hosszas magyarázkodás tudta csak helyrebillenteni az egyensúlyt. és születési dátumának valamint tudományos fokozatának akkurátus, már-már rátarti hangsúlyozása volt ez az egyensúlyi erő, mely végül hatott, és az őt megillető oltásához fért). szóval az autójába ül ez a fiatalnak tetsző férfi, csak valahogy túlos biztonsággal. látszik rajta, hogy rég szerezte már a jogosítványát, van rutinja, megszokottsága, már-már unottsága a mozdulatainak. így kapod rajta ezt a majdhogynem középkorút (saját éltének fényében ez jócskán középen túli), ahogy eltávolodik az öregek lakásától. a szeretet meg úszik mint az ökörnyál, hogy mindig marad a haján, arcán egy kicsi belőle, ha meg nem, hát belegyalogol egy másik napon. és ugyanez a furcsa szeretet: az allergén fehér pihe fás sétányon, a tövig vágott köröm alatt kimoshatatlan szürke boltív, a visszacsapódó akácág tavaszi kiránduláson, a dunyhás sár a bakancson, szúnyogcsípés ujj között vagy hajlatban, a pára: télből a fűtött szobába ha lépnek a szemüvegesek. és ez a középkorú férfi megtér a maga ismerőseihez: összemosolyognak az ismerős nővel, tudják, hogy együtt fognak megöregedni, és biztosak benne, hogy nem lesz öregemberszaguk, hogy még a halálos ágyon is dugni fognak, és akkor sem házastársi kötelességből, hanem, hogy úgy mondjam, kedvtelésből; és bíznak abban, hogy a lányuk, akinek ma a kezét fogják, hogy formálja az övéket, ők meg az övét, és a kislány meg zavartan lavíroz a kettő között, hogyan legyen a két szorításból egy. és abban hogyan legyen benne még annyi más kéz szorítása, ami sötét kapualjakban, mozi után visszavan – a férfi sóhajt, mikor arra gondol, hogy vészesen közelednek ezek a más kezek. szóval, reménykednek, ez a férfi meg ez a nő, hogy az a lány, az ő lányuk majd nem érzi idegennek az ő szagukat soha.

2009.06.22.   kinek, ahogyan esik. de ha sarkosság van, akkor legyen ez inkább. és ha ehhez jó vagyok eszköznek, akik szerint igen, akkor legyen. kicsi szkepszis azért: na nem azzal kapcsolatban, hogy béke vagy háború. inkább azzal, hogy miféle eszköz is vagyok. a jelentőségben nem hiszek, ha érted. hogy attól jelentősülnek a jelentősek, hogy dolgok mellé állnak. és akkor olvadozol, hogy mennyire jó fej, azért megmutatja. de aki talmiszart csinál, közben megindul a könnye, és arca lesz a mittudomén-kampánynak (kutyák, kisgyerekek a kézben), az nincs rendben. de ez is olyan üzenetre sikerült. olyan politikusra. miközben csak azt akartam írni, hogy az ember csinálja azt, amit csinál, és ne valami mást. mert attól lószart se tudok a világ megfejtéséről, hogy éppen egy-kétszáz emberrel többnek kornyikálok, mint a fürdőben hülyegyerekként. és akkor meg mi van? nem okosodtam, nem javultam. és ez nem a békéről meg a háborúról szól, hanem arról, hogyha valami háborús eszköz volnék, amit alkalmaznál, hogy elérd a célodat, akkor mondjuk nem puska, ágyúgolyó vagy vadászgép volnék. hanem fogpiszkáló rambó szája szegletében, vagy késő csokiszállítmány az amcsi gyalogosoknak, vagy levélen pecsét a szerelmednek, hogy élsz és egy csomóan meg nem élnek. meg annyi: attól, hogy nincs háború, egyáltalán nincs béke.

2009.04.08.   ajka, bazmeg, ajka ültünk az eperrel a verseny utcai csótányos lakásunkban. a harmadikon laktunk, ahonnan rálátni a gumik focipályájára, el az aluig, a kalifornia diszkóval közben, ami alapvetően határozta meg az ajkai digók életét. az enyémet sose, nem voltam digó. ez a fogalom még általános iskolás koromból maradt, amikor a hotel bárjában lógtunk sokat. ott pihentünk meg a bolti lopások után, és skatulyával játszottunk. pöcköltük a lepattogzott körasztal széléről, tudod, ha hasra, egyet ér, ha hátra, kettőt, ha oldalra, ötöt, ha meg állítod, na az a tízes. nem volt érdekes játék, így visszagondolva, inkább szólt a jelenlétünkről, hogy ahol a mellkason kigombolt, fölhajtott galléros és márványkoptatott fickók ültek, ott ültünk mi is. néha szóltak is hozzánk, valami bratyizás volt ez, és mi közben tudtuk, miközben azt mondja az egyik a másiknak, hogy van egy cigid?, hogy nekünk egy tévés doboznyi van lenn, a bakirobiék pincéjében. és egy pakkért se fizettünk. tegnap megint láttam azt a diabetes táblás csokoládét, amiből annyit loptunk 13 évesen, hogy a tó körüli kavicsos sétányon sorbaraktuk a táblákat, hosszú csíkban – aztán az volt a feladat, hogy bringával egyensúlyozzunk végig a csíkon. ki milyen gyorsan. na, ennyi csokink volt. adtunk a kibaszott áfésznak.

biztonsági őrök nem voltak akkor, inkább tükröket szereltek fel – ez volt az újdonság – az üzletek sarkaiba, és abból aztán a gondolák között az eladók látták, mi is a helyzet. hogy teszel el valamit. ha te is kiszúrtad az eladót, mert a tükör neked is mutatta, ellenség volt meg barát is, na akkor két sorral arrébb bedobtad a kurva réteslisztekhez azt, ami nálad volt, mert lisztet senki se lopott, arra minek figyeljenek, aztán be a sorba. a pénztárnál meg nagyon magabiztos mosollyal kapcsoltak le. te meg mondod, hogy mit képzelnek, hogy én nem lopok, hogy megszégyenítenek. na, erre jön a hentes, mert az rakott rendet akármi is van, ő volt az ábécék tornatanára, hogy na gyere öcsi most befelé, hátra a raktárba, aztán megnézzük, mi van. te meg erősködsz, hogy nézzen meg itt, szóval ott, mindenki előtt, mert nálad ugyan semmi nincs. és akkor a feszültség a tetőfokára hágott tényleg, nagy lett az idegesség, a magabiztos mosolyok eltűntek, mert a gyerek túl kemény, gondolják magukban, hogy nagyon kiabál, nagyon hangoskodik, ennek nem lesz jó vége. most kell bedobni a kérdést, a pénztárosnő gondolja ezt, és odaszól, hogy kik a szüleid, kisfiú? és a kisfiú az már nem öcsi, nem tróger, inkább kedveskedő, anyáskodó odahajlás. a pénztárosnő is anya valahol, anya akinek a fia másokkal más boltokba jár lopni, szóval tudja ő, mi van. úgy érzi akkor, hogy a saját gyerekét védi, ha veled törődik kicsit. de azért bízik benne, hogy anyád-apád nem valami nagy góré ebben a kibaszott iparvárosban, igazi gürizők, hogy ő nem is ismeri őket, hogy nem ebben az üzletben vásárolnak, mert akkor a nagy kollektivitásban mindenki viheti a szégyenedet, a szégyenemet tehát, mert a gyerek bűne a szülei szégyene, a szülők szégyene meg minden szülő szégyene, így ment ez akkor. szóval szemlesütve vásárolni gyomordarabokat a vasárnapi ebédhez, vagy nem nézni fizetéskor a pénztáros szemébe, az meg motyogva mondja, hogy mennyit kell fizetni, és akkor megint a zavar, mert a szégyen meghalkítja az embert és feltekeri a hangerőt a boltban. hogy kopognak a pénztárgépek, hogy zúgnak a szalámi szeletelők, hogy csapódnak az ajtók és csengnek a húskampók. szóval a péntárosnő motyog, anyád meg visszakérdez, hogy mennyi, és nem néz a gépre, hogy lássa, mennyi, a szemlesütés miatt, a pénztáros elismétli, halkabban mondja, a zajok meg ott anyád fülében. és akkor kiveszi a legnagyobb címletet a bukszából, mert nem akar visszakérdezni megint, se fölnézni, a pénztáros elveszi, és nagy zavar van, mert nincs annyi a kasszában, hogy egy kibaszott ötszázasból visszaadjon, hát az egész holmi nem került többe negyven forintnál, és akkor most mit mondjon a pénztárosnő, átszól inkább a szomszéd beülésbe, hogy icuka, tudsz váltani ötszázast, az meg ingatja a fejét, sokba fog ez kerülni neked, arra gondol, mert nála is növekszik a sor, és ha valaki nagy címlettel fizet, akkor nála összeomlik a kassza, de azért ad. a kollektív szégyen az ő terhe is, tudja, mi játszódik a szomszéd sorban. na, akkor elváltják a pénzt, minden rendben, a pénztárosnő gondosan ad vissza, anyád (az enyém, nyilván) nem számolja át, beleteszi a bukszába.

ez a minimális következménye annak tehát, ami most ott történik a bolt pénztárpultja és a kijárat közötti placcon. ne rendezd be a képzeletedben ezt a teret, itt nincsenek bevásárló kocsik, csak műanyagkosarak, kétfülűek, jobb esetben, mindegyiknek ragad az alja, növényi darabok meg morzsák táncolnak, de semmi tragikus, vagy taszító, ez így az ügymenet. ez normál, nekem is az, másnak is az. ja, és még van daráló: kávénak máknak. de azért ne páráljon most be a szemed, hogy megindult volnál módfelett. na akkor kezdik nézni a zsebeimet, hogy hová mit raktam el, de semmi. meg leveszem a kabátomat, megnézik, az ujjában mi van. meg a bélésben. meg az ingem alatt, mert a betűrt ing olyan, mint egy nagy zseb. vagy a gatyaszár alatt a zokninál. na, semmi. mert ami lenne, az a rétesliszttel haverkodik a szélső sorok egyikében. túljártál az eszükön, gondolod magadban. azt gondolom inkább, hogy na bazmeg, át lettetek baszva, bekaphatjátok. na és akkor kijövök a boltból. semmi bocsánatkérés ám, hogy bocsánat, öcsi, elnézést kisfiú. mert ők is tudják, amit én tudok, hogy nem a becsület volt a tétje ennek a nagy kutakodásnak. és látod a szemükön, meg a testtartásukon, hogy a megkönnyebbülés van rajtuk. hogy szívesen adott volna egy nagy pofont a nagydarab férfi, a fehér köpenyes hentes, de nem bánta, hogy nem kellett ott pofozkodnia. boldog volt egy pillanatra, hogy megmaradhat a jó dumáinál, hogy fölakasztalak egy kampóra, öcsi, mert a vicceskedés elillan, ha tényleg akasztásról van szó. így meg mondhatja holnap is, meg mondhatja bármelyik kölyöknek, hogy kampót kapsz, gyerek, és nem a szégyen hallgatása van, mert a kampóra akasztás ha csinálás van, ha rád van kihegyezve a végigcsinálása, már nem ugyanaz, mintha mondása van, csak úgy, a fiúgyerekre általában.

2009.02.26.   tényleg nem vagyok erős meg nagydarab. magas délceg daliás. néha elhiszem itthon: hogy én csavarom le a befőttes üveg tetejét, nyitom a bort és a konzervet, nyúlok fel a legfelső polcra és csiptetem fel a függönyt. magas délceg daliás. a hétvégén most tudom, mit éreztem. azt, hogy alig kockáztatok, ha mondok valamit, mert gyenge vézna kicsi fiú vagyok, akit szégyen megütni, és kiszámíthatatlan kockázattal jár. (ha nagyot ütök még meghalsz itt nekem.) a lelkiismerete vagyok mindenkinek: nem hőse, nem ellensége. megölelsz, mint egy régi barátot (keblemre kispajtás), elhajtasz, mint egy rosszul végződő kalandot (na, lehet takarodni). az a jó, hogy neked ez semmi: én vagyok a lelkiismeret, ha maradok, megnyugszol, ha elhúzok, észre sem veszed a hiányát. akarod, hogy esendő legyek, ügyetlen, kiszámíthatatlan, de rád sosem veszélyes. és én tényleg ez vagyok. nem a fickó, aki mellet dönget, nem a fickó, aki cinikusan szájszegletből kiköp, nem az, aki a halálán van, vagy túl azon, és onnan köszönget vissza. tőlem csak azt kapod, amit egyébként is tudsz. ami benned is megvan. nem tárom fel új világok kapuját. egy ilyen kaput se láttam. (a zaza meg a papa mondjuk egy csomó ilyet látott péntekről szombatra virradóra. nyíltak-csukódtak az ajtók. aztán huss. elfelejtettek írni.) most tehát itt állunk, az elején, ahonnan elindultunk, tessék. itt állok veletek, a szaros alsóitokkal, a rohadt álmokkal, amiket ti álmodtok, a zavarotokkal meg a kompenzáló gőgötökkel.

2009.01.20.   az van, hogy a művészetek palotája színháztermében tavasszal. de ez nem bejelentés, mert régóta, máshonnan. meg néhány új szentimentálé-dal ide, lejjebb kicsit a lejátszóba. szivecskékkel játszik-letölt. meg az is, hogy szentimentálé a magyar rádió 8-as stúdiójában még műpa előtt. jártam ott, egyszer, és az tényleg régen volt, több, mint tíz éve, mint fiatal tehetség (azt hiszem, így neveztek akkor), életem első felvétele volt, a zazával közösen, mert ő meg még fiatal tehetség sem volt, szülői engedély kellett ahhoz, hogy egyáltalán. még jó, hogy nálam volt cigi mindig. meg a mesti meg a blazsi meg a kriszta. a gimnazista zenekar visszhangja. volt kirendelt hangmérnökünk, bornai tibor, ja, a kft-ből, balatoni nyár, meg ilyenek, de akkor éppen nem volt pank, hanem koncz zsuzsa dalokat hegesztett nyugdíjasoknak és a melanko-értlmiségnek. azóta megint az kicsit, előtte meg nagyon. azt hiszem, semmit nem látott bennünk. én sem vettem észre semmit. mi se voltunk pankok, sose. akkor még a zaza se tudta, hogy ő majd az lesz. és az is lehet, hogy egyszer koncz zsuzsa dalokat ír majd. mondom, wartburg meg utánfutó, így álltunk a rádióhoz, inkább tűntünk piacosnak, tudod, hogy mindenfélét összeszed, ahogy körbejárja a falvakat, és mindenhol szívességet tesz, azt mondja, hogy kipucolja a padlást, hogy ejj, mama, minek magának az a kurva óra, hát nem kattog az ezer éve, gyújtósnak jó lesz ez a halom könyv, ilyenek. és egész délután izgalom, meg gombóc a torokban, meg most tényleg történik valami, és velünk történik, csak velünk. ilyet érezhettünk. most azt gondolom, nem éreztem ilyet soha, de tudom, hogy ezt éreztem akkor mégis. de semmilyen sem volt. megvan az a két dal. egy kazettán. maradtunk ígéret, no áttörés, semmi izgalom. most a tavaszra várok, két hónapja fázom, elfáradtam ennyi ruhát cipelni.

2008.11.18.   néhány hónap után belehallgattam a cipeld helyettem-be. és eszembe jutott a szöveg egyik lábjegyzete. meg az, hogy azt rajtam kívül nyilván senki se látta. az van benne, hogy köszönet myat kornélnak az első félsorért. van egy szép verse, ilyen parton dekkolós, amiben a nyaklánc csigái és kagylói valahogy a parti homokkal kerülnek viszonyba. és már köszöngettem neki személyesen, de rájöttem, hogy nyilvánosan soha. úgyhogy most nyilvánosan is köszönöm a kornél versének félsorát.

2008.10.07.   legyen itt. odaát (értsd 30Y-honlap) most úgyis a várakozás, hogy a kezünket tördeljük mi is, mert ugyanúgy nem láttuk még a gyári lemezt, csak mindenféle szakaszban mastereket hallgattunk, és miközben nincsen más történés, mégis van más történés. nem nagyon támogatunk semmit - így kollektíven, hogy a 30Y most ügyekben hisz, elköteleződik, élére áll. az nem zenekar dolga. néha vannak dolgok, amikhez valami miatt kötődünk, és akkor személyes ügyünk lesz. ezek közül kettő, ami aktuális éppen: szerintünk jó dolog az olvasás, szeretjük a meséket. úgyhogy zenélünk kicsit, semmi csindadratta, a nevkó könyvtárában, itt, pécsen, csütörtök délután - öt körül, alighanem. se hangfalak, se színpad, se izé. ami még van: a kék-vonal alapítvány munkatársai megkerestek minket, és a csészényi tér pusztítós című dalának endi gitártémájára forgattak egy rövid kampányfilmet. örültünk, hogy ránk esett a választás. (annak is, hogy a másik film zenéje meg rémember). fontos dolog az, hogyha már nem tudsz kitalálni jó megoldást, vagy ha belegyalogoltál a megoldatlanságba, akkor van hova fordulni. nem tudom, változik-e bármi, a változhat megengedése már elég.

2008.10.04.   epivel elhúztunk pár napra magyarországról. fontos nem itt lenni néha. a westkapellén, ha végigmész a főutcán, földhalomnak ütközöl. lépcső, és a túloldalon az északi-tenger. magasabban, mint a szárazföld a másikon. de ezt nem írtam volna le. azért inkább, mert amikor ott állsz az idegen végtelenség határán, valami nagyon közeli ismerősség fog el. valami olyan, hogy érzed, neked, személyesen neked közöd van ehhez a helyhez. az utca utolsó háza a földgát alján a halászok háza. kis téglaház, az oldalán egy táblával. álltunk ott egy darabig. szél volt, ahogy a sós vizeknél mindig.

2008.09.01.   "nincs interakció, itt csak én beszélek"